Kertész ​Erzsébet tizenöt asszonyt mutat be életrajzi elbeszéléseiben: Dorothea Leporint, az első német orvosnőt, Brunszvik Terézt és Teleki Blankát, a kisdedóvás és a nőnevelés úttörőit, Déryné Széppataki Rózát, az első magyar primadonnák egyikét, Varga Katalint, a múlt századi erdélyi bányászjobbágyok szószólóját, Kossuth Zsuzsannát, aki a szabadságharc idején megszervezte a tábori kórházak betegellátását, a három Marx lányt, Jennyt, Laurát és Eleanort, akik kiemelkedő szerepet töltöttek be a munkásmozgalomban, Torma Zsófiát, az első magyar régésznőt, Szonya Kovalevszkaját, a kiváló orosz matematikust, Hugonnai Vilmát, az első magyar orvosnőt, Kaffka Margitot, egyik első és legjelentősebb írónőnket, Suzanne Valadon francia festőnőt és Alekszandra Kollontajt, aki forradalmár ifjúság után évtizedekig diplomataként képviselte a Szovjetuniót külföldön.

Ezek az asszonyok különböző korok és nemzetek, különböző társadalmi osztályok szülöttei, De van egy közös vonásuk: mindegyikük kiemelkedett környezetéből azzal, hogy a nők hagyományos életének keretein túlmutató célt tűzött maga elé, és súlyos akadályokat leküzdve, előítéletekkel szembeszegülve töltötte be hivatását. Az írónő néhány jellegzetes vonással felvázolja a kort is, amelyben ezek a küzdelmes sorsú asszonyok éltek és alkottak.