Mihály Dresch Quartet - Árgyélus / Budapest Music Center Records Audio CD 2007 / BMC CD 131

UPC 5998309301315

A globalizációt szinte mindenki az amerikai kultúra világméretű - és legtöbbször pusztító - elterjedésével azonosítja.
Pedig korunk legfontosabb civilizációs jelensége nem egyoldalú térhódítás (legalábbis nem szabadna annak lennie), hanem két, sőt, több irányú interakció, melynek megtermékenyítő hatása semmilyen más tendenciához nem fogható.

Ezért születhetnek ma olyan, kategóriákba és stílusokba igazából nem besorolható zenék, mint a Dresch Mihály Kvartett Árgyélusa, amely egyformán merít a tradicionális magyar népzenéből, az európai gyökereit nem tagadó fekete dzsesszből, a bebopból és a belőle kifejlődött rock and rollból, meg valamiféle nem háromnegyedes bluesból, és még ezernyi más tiszta és „tisztátlan” forrásból.

Ráadásul az album a fusion / crossover műfajkeveredésének olyan sajátos fajtájával rukkol elő, ami önmagában is különlegesség.
Hiszen a dzsessz és a világzene elegye - lévén, hogy mindkét irányzat eleve keverék, ezernyi más hatás eredője -, úgymond olyannyira hígított, hogy talán fel sem ismerni benne az eredetet.

Azaz, már hogyne ismernénk fel a hagyományos magyar dallamkincset, amikor meghalljuk Dresch Mihály autentikus, vagy ha tán nem is őseredeti, mindenképp autentizáló énekét a „Széki katonabúcsúztató”-ban vagy az „Árgyélus” címadó melódia-részletében?
Vagy akár a progresszív rockot idéző cimbalomszóló évezredeken átívelő egyetemességét az egy hangot makacsul ismétlő, imígyen jellegzetesen pre- vagy poszt-újkori nagybőgő felett.

És ha már szó esett a cimbalomról, nem szabad átsiklani a kvartett egészen egyedi instrumentális összetételén. A szaxofon-cimbalom-nagybőgő-dob felállás ugyanis enyhén szólva nem jellemző sem a dzsesszre, sem a népzenére.
Ilyesmit legfeljebb a világzenében engedhetünk meg magunknak - esetleg valamiféle elborult, kísérletezgető, alternatív kemény zenében.
Dresch Mihály Kvartettjében mégis mindez oly természetességgel szólal meg, hogy azt hihetnénk: mindössze valamiféle jól kialakult trendet visznek tovább. Pedig...

Dresch szaxofonhangzása ráadásul nem egyszer megtévesztően hasonlít a tárogatóéra, a furulyák pedig néhol a Jethro Tullból ismert Ian Anderson ördöngös fuvolaszólamaira emlékeztetnek.
A könnyed virtuozitás azonban mindvégig mélységes zenei alázattal párosul, és az eredmény egészen rendkívüli régi-új zene, ami komoly figyelmet érdemel(ne) mind idehaza, mind a nemzetközi porondon.

Tracklist: