Magyarország egyhelyben toporog. Évtizedek óta megoldatlan problémákat görgetünk magunk előtt, így a napi hírek is mintha ugyanazokról az ügyekről szólnának, mint tíz vagy akár húsz éve. Valahol utat vesztettünk visszhangozza 1945-ös számvetésében Szekfű Gyula, a nagy magyar konzervatív történész Ady 1913-ban papírra vetett panaszát és 2020-ban is magunkra ismerhetünk a zaklatott, nehéz verssorokban: Babonáink megfakultak, / Csodáink elesteledtek, / Jövőink eleve multak... A rendszerváltás ritka történelmi lehetőséget kínált a magyarságnak, olyat, amilyenhez hasonlóban évszázadok óta nem volt részünk. Közel fél évezrednyi alávetettség és kényszerpálya után végre ismét kezünkbe vehettük a sorsunkat. Senki és semmi nem gátolt bennünket többé abban, hogy szabadon megválasszuk, kikhez szeretnénk tartozni, milyen rendszerben szeretnénk élni, milyen célokat akarunk elérni. A közös nekibuzdulás után azonban a lendület hamar elapadt, és a magyar fejlődés immár ellenséges megszálló hatalom felmentő körülménye híján is zátonyra futott. NATO-s és uniós csatlakozásunk óta nincs közös álmunk, nincs közös célunk, amely, ha eltérő utakon is, de ugyanarra hajtana bennünket. Közéleti vitáink kiüresedtek. Az eltérő politikai víziók versenye gyakorlatilag elhalt. A jövőre vonatkozó gondolkodást, a stratégiai tervezést megfojtották a pártok közötti öldöklő verseny rövidlátó, választási ciklusokhoz igazított szempontjai. Egyetlen ország sorsa sincs előre megírva. Egy nemzet sem kijelölt vágányon halad a megváltoztathatatlan jövő felé. Minden generáció számára adott a lehetőség, hogy új célokat keressen és új lehetőségek után kutasson. Hogy új utakra leljen, amelyek túlmutatnak az ismert horizonton. Minden nemzedék előtt ott az esély, hogy jobb kilátásokat biztosító, élhetőbb és szerethetőbb országot adjon tovább az utána következőnek. Ennek érdekében időről időre újra kell gondolnunk három kérdést: 1. Hol állunk ma? 2. Hová szeretnénk eljutni? 3. Hogyan szeretnénk eljutni oda? Ez a kötet ezekre a kérdésekre keresi a választ.