A Rózsavölgyi és Társa „Magyar klasszikusok” hangfelvétel-sorozatának új­don­sága voltaképp mindenki számára érdekes: túl azon, hogy kuriózum a hallgatóknak, rendkívül sokrétű tanulságokat kínál a gyakorló muzsikusok számára. Ki-ki talál olyan mozzanatokat, amelyek megerősítik meggyőződését, alátámasztják korábbi elgondolásait, s olyanokat is, amelyek új kérdéseket vetnek fel. Tanulságos szemléltetőanyag zongorista-növendékeknek metodika-órán, vagy valamennyi művészeti főiskolásnak esztétika-órán. És nem utolsósorban: meghallgatása feltétlenül ajánlott hangrestaurálással foglalkozók számára, mert az valami egészen uni­kális minőség, ahogyan a régi felvételek átkerültek CD-korongokra.

   Két korongot tartalmaz az album, az elsőn hat egykori Liszt-tanítvány játszik (Arthur Friedheim, Moritz Rosenthal, Alfred Reisenauer, Frederick Lamond, Eugen D’Albert és Bernhard Staven­hagen), a második pedig Emil von Sauer felvételeit tartalmazza (a két zongoraversenyt az Orchestre de la Société des Concerts du Conservatoire Paris kíséretével, Felix Weingartner vezényletével adja elő). A legkorábbi felvétel 1905-ből, a legkésőbbi 1942-ből való.

   Kétségtelen: manapság koncertteremben furcsa lenne ilyen zenélést hallgatni. Miért is? Szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy egészen más „hozzáállással” hallgatunk élőzenét, mint hangfelvételt. (És ettől a koncertfelvételek megítélése vált kiszámíthatatlanná…)

   A historikus felvételeknek megkülönböztetett figyelem jut; általuk másként nem megszerezhető élményeket kapunk, tehát egy kicsit ott munkál az időutazás romantikus játéka is. A fennmaradt régi interpretációk alapján alkothatunk képet magunknak elmúlt korok ízlésvilágáról, s megmarad közben a szabad választás lehetősége: tetszik vagy nem.

   A múlt-megismerés sajátos jele a hitelességre törekvő kottaolvasat (autentikus kiadványokból, természetesen) – ugyanakkor, aligha vállalná fel a régi hangképek puszta leképezését előadóművész. És ilyenkor derül ki: a hangszeres bizony fontosnak tartja, hogy személyiségével befolyásolja a születő hangzást.

   Van egy sarkalatos pont a régi felvételekkel kapcsolatban, amivel érdemes lenne külön, sokat foglalkozni, s ez a tempóválasztás kérdése. A „tempótartás” például sokkal kevésbé tűnt alapkövetelménynek; ráadásul, korántsem lehet a néha már-már modorosnak tűnő hirtelen lassúbb tempóválasztást általánosságban technikai korlátokkal magyarázni; vélhetőleg ezt a figyelemfelkeltő módot is a kifejezés szolgálatában használták, nemcsak a zenei anyagra, hanem annak a nagyformán belül való elhelyezkedésére is ráirányítva a figyelmet. (Nem szabad elfelejtenünk: amikor újnak számított egy-egy olyan Liszt-mű, amelyet ma már a komolyzenei örökzöldek között „jegyzünk”, az előadó nem számíthatott annak ismertségére, tehát nem újra-hallgatásról volt szó!).

   Az alaptempóról általában elmondható, hogy mindig mérsékeltebb, mint azóta szokásossá vált; számunkra tehát éppen az jelent szokatlant, ami annakidején elfogadott gyakorlat volt. A lassúbb tempóban könnyebben kirajzolhatóak a részletek – s könnyebben követhetőek figyelemmel. A historikus felvételek éppen ezért szolgálnak sok-sok gyönyörködtető részlettel; olyasmit is észreveszünk, ami napjaink megannyi jelentős előadóművésze számára is elsikkad. (Márpedig, ha a mű=kotta és közvetítő=előadó között „rövidzárlat” létesül, a hallgatóhoz csak töredékesen jut el a szerzői üzenet.)

   Éppen a részletek kidolgozottsága, átélt megformálása az, ami a legtöbb-legnagyobb tanulsággal szolgál e felvételek hallgatása során a zongoristák számára.

   Az albumok mindegyike jól felépített: Sauernél először időrendben szerepelnek a szóló-darabok, majd a két zongoraverseny koronázza meg a programot.

   Az első korongon korántsem időrendben szerepelnek a felvételek (azért is jó, mert nem valamiféle technikai fejlődéstörténetet akar sugallni; s amikor a legkorábbi és a legkésőbbi felvétel ke­rül egymás szomszédságába, akkor nem érződik felvétel-technikailag számottevő különbség – ami a hangrestaurátor munkáját dicséri). Arthur Fried­heim előadásában halljuk először a h-moll balladát, néha a már-már zenekari hang­szerelést sejtető felrakás dominál, máskor a deklamált melódia-vezetésben gyönyörködhetünk.

   A Chant Polonais hallgatásakor az kelt bámulatot, hogy Moritz Rosenthal 80 esztendősen szólaltatta meg; e briliáns interpretáció ismeretében aligha vitatható Rosenthal ünnepeltségének jogossága!

   A német Alfred Reisenauer a 10. magyar rapszódiát úgy játssza, éreztetve a magyaros koloritot, hogy nem tesz engedményeket olcsó hatásvadász eszközöknek. Előadásának köszönhetően bárki számára nyilvánvaló a mű léptéke, értéke.

   A skót Frederick Lamond tolmácsolásában az Un sospiro koncertetűdöt és a Szerelmi álmok No. 3-t hallhatjuk. Ez utóbbi azért különösképp érdekes, mert ugyane művel folytatódik a műsor, Eugen D’Albert előadásában. Érdekes módon, mégsem az összehasonlítás vágya kerekedik felül a hallgatóban, hanem megmarad annál a nemesebb zenehallgatási módnál, hogy mindkét zongoristától végighallgatja (azaz, figyelmével végigköveti) az időközben már-már komolyzenei slágerré lett tételt. Észleljük a különbséget – mégis, erősebb a hatása annak, hogy mindkét művésznek a kisugárzása „átjön” a felvételen. D’Albert műsora a Valse impromptu-vel folytatódik, ami talán a legkevésbé tetszetős az összeállításban. A keringő-karakter halványan érződik, s mintha csak olvasta volna felvételünk kísérőszövegét („1850-ben komponált, rafinált technikájú, szalon­improvi­zá­ció­ra lehetőséget nyújtó darab”), kicsit verkliszerű, s a plakát-ábrázolásnál alig­ha személyesebb előadással szólaltatta meg. Ugyanabban az évben (1913-ban) készült vele a h-moll szonáta felvétele is – az I. tételként jelzett részlet szépen példázza, mekkora utat kellett megtennie a műnek, ameddig elfoglalhatta megkülönböztetett helyét minden korok zongora-irodalmában. (Egyúttal arra is gondolhatunk: sokak kísérleteire van szükség, míg az érték evidenciaként a felszínre kerül… nagy tehát a mindenkori előadók felelőssége!)

   Bernhard Stavenhagen 1905-ös felvételével zárul a hangkép-tár. A 2. Legenda eme felvételét inkább csak a kuriózumok kedvelőinek ajánljuk…

   A kísérőszöveg informatív, külön értéke, hogy elszámol a lemezadatokkal is (aki nem rest, utánajárhat, hátha esetenként kiderül, milyen típusú hangszeren készültek a felvételek). Reviczky Béla kiadványa várhatóan a megkerülhetetlen felvételek közé fog tartozni, a Liszt-irodalom értékes dokumentumaként.

(RÉTCD 51-52)

Fittler Katali

CD 1.
1 Ballada No. 2. h-moll Arthur Friedheim 1906
2 Chant Polonais No. 5. Moritz Rosenthal 1942
3 Magyar rapszódia No. 10. Alfdred Reisenauer 1905
4 Un sospiro (A sóhaj) Koncertetűd No.3. Desz-dúr Frederick Lamond 1927
5 Libestraum No. 3. Op. 62. Frederick Lamond 1928
6 Libestraum No. 3. Op. 62. Eugen D'Albert 1913
7 Valse impromtu Eugen D'Albert 1914
8 H-moll szonáta Op. 43. 1. tétel Eugen D'Albert 1915
9 Lagenta No. 2. Bernhard Stevanhagen 1905

CD 2.
1 Magyar rapszódia No. 15. (Rákóczi induló) Emil von Sauer 1925
2 Liebestraum No. 3. Op. 62 Emil von Sauer 1925
3 Manók tánca (Gnomenreigen) - Hangversenyetűd Emil von Sauer
4 La Campanella (Paganini-etűd No. 3.) Emil von Sauer 1930
5 Consolation (Vígasztalás) No. 3. Desz-dúr Emil von Sauer 1938
6 Ricordanza (Emlékezés) Transzcendens etűd No. 9. Emil von Sauer 1941
7 Zongoraverseny No. 1. Esz-dúr Emil von Sauer 1938
8 Zongoraverseny No. 2. A-dúr Emil von Sauer 1938