SZÉPEN SZÓLÓ MUZSIKA

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egyszer egy körte- muzsika, amelyik arról volt nevezetes, hogy csak akkor szólt, ha jó gyerek fújta.
Ezt pedig én onnan tudom, hogy az enyim volt ez a csodála- tos körte-muzsika. Ahogy most az életem hajlatáról visszanézek az elejére, egész eddig a körte-muzsikáig látok vissza. Ami előtte volt, az elmosódik előttem, mint hajnali kép a hosszú fasorban.
A szépen szóló muzsikát valami játékáruló tót embertől kap- tam, amiért telemerítettem a fakupáját friss vízzel a vásárkút vödréből.
Nagyot húzott a jó ember a kupából, aztán körülnézett a já-
tékosponyván: - Nos, kisfiú, hát most már mit adjak én neked, amiért vizet
hoztál a Jano bácsinak? No, adok neked egy körte-muzsikát. Szép volt az a körte-muzsika, szép volt, az egyik fele pirosra volt festve, a másik sárgára, de biz én azért mégiscsak jobban szerettem volna valami fütyülős farkú lovat. Mondtam is a Jano bácsinak, hogy van már nekem körte-muzsikám otthon.
-Jaj, fiúcska, csakhogy ez nem olyan körte-muzsika ám, mint a többi - motoszkált a tót fanyelű bicskájával a körte-mu- zsika sípján. - Ez olyan muzsika, hogy csak addig szól, míg jó gyerek fújja. Nézzem no: jó gyerek vagy-e, meg tatni? tudod-e szólal-
Belefújtam a muzsikába: hát olyan szépen szólt, hogy örö- mömben tátva maradt a szám. Nem tudtam, ma sem tudom, mit csinálhatott a sípjával az az ezermester tót, de egészen úgy tilliózott, mint a sárgarigó.
- Csak aztán mindig ilyen szépen szóljon! - tátogatta utá- nam a tót bácsi a harcsaszáját.