Kátai Zoltán ‎– Wathay Ferenc Énekei / Gryllus ‎Audio CD 2007 / GCD 064

UPC 5998272707367

Kátai Zoltán (Mosonmagyaróvár, 1954. november 3. –) magyar népzenész, kobzos, énekmondó.

Wathay Ferenc isztambuli rabsága éveiben csodálatos énekes könyvet írt (maga-rajzolta képekkel díszítvén), melynek anyagi fedezetét koldulásból biztosította.

A huszonnyolc ének között vannak históriák (III., X.), szerelmes és istenes énekek. Valamennyiből sugárzik az önzetlen hazaszeretet, és a mélységes Hit. A könyv végén olvasható hosszú, családtörténeti önéletrajza, és egy hiteles számvetés a korabeli török hadseregről. Gyér iskolázottsága és foglalkozása ellenére megszerzett korszerű műveltsége elgondolkodtató és példamutató.

Ezen a lemezen - "helyhiány" miatt - csak 16 ének hallható. Egy részüknek ismert a dallama, a többihez - a XVI-XVII. század szokásához híven - magam választottam korabeli dallamokat." - Kátai Zoltán

„Gyermekkoromban kezdett, különböző zenei stúdiumok után 1983 óta hivatásszerűen zenélek, énekelek, 11 évet töltöttem a Mákvirág népzenei együttesben. Velük a nagyvilágot, Dinnyés Józseffel Magyarországot jártam; muzsikáltam Kecskés Andrással, Kobzos Kiss Tamással. A zenén keresztül jó barátságba kerültem Sebő Ferenccel, Cseh Tamással, a Kaláka együttessel, verséneklőkkel, utcaszínházi csepűrágókkal, népzenészekkel és néhány fiatal énekmondóval.”

Gyermekkorában zongorázni tanult, majd ének szakra járt a szombathelyi tanárképzőbe, 1977-ben, az első táncházzenész-képző tanfolyam végére, az utolsó félévre beiratkozott a nagybőgőn tanulók közé, ahol egy félévig Hamar Dánielhez (a Muzsikás együttes nagybőgőséhez) járt tanulni. 1983 és 1994 között a Mákvirág együttes tagja volt.

„Az énekmondó titulust én találtam ki, bár sokan tulajdonítják magukénak. 1983-ban úgy érkeztem Pestre, hogy az akkor már kedves barátom, Dinnyés József azt mondta, ne törődjek a lakással, lakhatok nála. Még abban az évben Szegedre, talán ifjúsági napokra kapott meghívást Dinnyés, és – mi sem egyszerűbb, természetesen – vitt magával. A plakátra kellett egy megnevezés. Jóska volt a daltulajdonos, amit egyébként meg ő talált ki, ez rendben is volt. A Dinnyésnél töltött napok alatt Tinódi Krónikáját olvasgattam, és éppen a Dávid király és Góliát küzdelmét megörökítő éneknél jártam. Ebben van egy strófa, ami úgy végződik, hogy énekmondással dicsérjétek az urat. No, ez ugrott be, s a plakátra azt írattam a nevem alá, énekmondó. Hát, így lettem énekmondó.”