Description
Handel – 6 Concerti Grossi Op. 3 / Liszt Ferenc Chamber Orchestra, Budapest / Directed By János Rolla / Hungaroton Classic Audio CD 1995 Stereo / HCD12463
Handel: 6 Concerti Grossi Op.3 (Liszt Ferenc Kamarazenekar, Rolla János) CD
Frank Mária, Gombai József, Harsányi Zsolt, Liszt Ferenc Kamarazenekar, Pertis Zsuzsa, Pongrácz Péter, Rolla János, Som László, Vajda József
UPC 5991811246327
Tracklist:
1. Concerto No. 1 in B flat major HWV 312: I. Allegro 2:45
2. Concerto No. 1 in B flat major HWV 312: II. Largo 4:54
3. Concerto No. 1 in B flat major HWV 312: III. Allegro 1:33
4. Concerto No. 2 in B flat major HWV 313: I. Vivace 2:00
5. Concerto No. 2 in B flat major HWV 313: II. Largo 3:42
6. Concerto No. 2 in B flat major HWV 313: III. Allegro 2:11
7. Concerto No. 2 in B flat major HWV 313: IV. (Menuett) 1:56
8. Concerto No. 2 in B flat major HWV 313: V. (Gavotte) 3:26
9. Concerto No. 3 in G major HWV 314: I. Largo e staccato 0:50
10. Concerto No. 3 in G major HWV 314: II. Allegro 2:31
11. Concerto No. 3 in G major HWV 314: III. Adagio 1:06
12. Concerto No. 3 in G major HWV 314: IV. Allegro 3:37
13. Concerto No. 4 in F major HWV 315: I. Andante 1:31
14. Concerto No. 4 in F major HWV 315: Allegro 1:56
15. Concerto No. 4 in F major HWV 315: Lentamente 0:48
16. Concerto No. 4 in F major HWV 315: II. Andante 2:16
17. Concerto No. 4 in F major HWV 315: III. Allegro 1:34
18. Concerto No. 4 in F major HWV 315: IV. Minuetto Alternativo 2:56
19. Concerto No. 5 in D minor HWV 316: I. (-) 1:39
20. Concerto No. 5 in D minor HWV 316: II. Allegro 2:25
21. Concerto No. 5 in D minor HWV 316: III. Adagio 1:31
22. Concerto No. 5 in D minor HWV 316: IV. Allegro ma non troppo 1:44
23. Concerto No. 5 in D minor HWV 316: V. Allegro 2:44
24. Concerto No. 6 in D major HWV 317: I. Vivace 2:57
25. Concerto No. 6 in D major HWV 317: II. Allegro 3:59
| 1 | Concerto No. 1 In B Flat Major HWV 312 | 9:05 |
| 2 | Concerto No. 2 In B Flat Major HWV 313 |
13:10 |
| 3 | Concerto No. 1 In G Major HWV 314 | 7:58 |
| 4 | Concerto No. 1 In F Major HWV 315 | 10:55 |
| 5 | Concerto No. 5 In D Minor HWV 316 | 9:55 |
| 6 |
Concerto No. 6 In D Major HWV 317 | 6:53 |
- Composed By – Handel
- Directed By – János Rolla
- Orchestra – Liszt Ferenc Chamber Orchestra
The structure of Op. 3 is somewhat unusual. The six concertos have anything between two and five movements, but only one of them contains the usual four movements. Only occasionally are the instrumental forces set in the traditional concerto grosso manner: a tutti group and a contrasting, soloistic concertino group. However, the concertos are filled with virtuoso solo passages for both the strings and the woodwinds, thus maintaining the form of the concerto grosso despite the lack of traditional contrasting forces.
Concerto Grosso in B♭ major, Op. 3, No. 1 – HWV 312
The first and probably earliest concerto of the set is scored for two recorders, two oboes, two bassoons, strings (with divided viola), and continuo.[1] It is unusual in that only its first movement is in the tonic key of B♭ major—the other two are in the relative minor, G minor.
- Allegro
- Largo
- Allegro
Concerto Grosso in B♭ major, Op. 3, No. 2 – HWV 313
The second concerto contains four movements in B♭ major and one (the second) in G minor. The opening movement of the five-movement concerto bears a close relationship to Handel's Brockes Passion of 1716. Unusually, two dance movements, a minuet, and a gavotte complete the concerto. The final gavotte bears a close resemblance to "The King Shall Rejoice" from Handel's Coronation Anthems. The concerto is scored for two oboes, one bassoon, strings, and continuo.
- Vivace
- Largo
- Allegro
- Moderato
- Allegro
Concerto Grosso in G major, Op. 3, No. 3 – HWV 314
The third concerto is again in three movements (the opening Largo is too brief to be classified as a movement). There is little doubt that this concerto was compiled by Walsh from a number of pieces by Handel. The concerto is scored for one oboe (can also be replaced by flute), one bassoon, strings, and continuo.
- Largo, e staccato — Allegro
- Andante
- Allegro
Concerto Grosso in F major, Op. 3, No. 4 – HWV 315
The fourth concerto is the only piece in the opus that follow a four movement framework. Although the layout of this work does not reflect the typical concerto grosso as the music was pulled straight from the 1716 overture to the 1715 opera Amadigi di Gaula, the piece uniquely displays many aspects of Handel's concerto grosso style. The piece is scored for two oboes, one bassoon, strings, and continuo.
- Largo
- Andante
- Allegro
- Allegro
Walsh also published a 'No. 4b' concerto erroneously under the name of Handel but it was withdrawn a few months later, possibly at Handel's request.
Concerto Grosso in D minor, Op. 3, No. 5 – HWV 316
Despite lack of division into tutti and concertino and the addition of an extra allegro movement at the very end, the fifth concerto follows the traditional Italian model most closely of all the Op. 3 works. Walsh at first only published the first two movements, but because the work had already been known in its entirety, it is probable that Handel requested it be published in full. The piece is scored for two oboes (originally one), one bassoon, strings, and continuo.
- Largo
- Fuga, allegro
- Adagio
- Allegro, ma non troppo
- Allegro
Concerto Grosso in D major, Op. 3 No. 6 – HWV 317
The sixth and final concerto has just two movements, the Vivace, whose music is extracted from the 1723 opera Ottone, and the Allegro, which is also Handel's first published piece for organ and orchestra, and is taken from the overture to the 1712 opera Il pastor fido.[2] The piece is scored for two oboes, one bassoon, strings, and continuo. The Allegro of the concerto was publisher Walsh's 'commercial' announcement of the forthcoming edition of Handel's opus 4: a set of organ (or cembalo) concertos.
- Vivace
- Allegro
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Georg Friedrich Hándel Op.3-as concerto grossól 1734-ben jelentek meg először nyomtatásban, a londoni Walsh kiadónál. A zenekarnak, illetve a szóló hangszerek kis csoportjának szembeállítására épülő concerto grosso-műfaj, és általában az olaszos zenélési stílus akkoriban rendkívül népszerű volt Angliában. Az 1714 óta Londonban élő Corelli-tanítvány Francesco Geminiani hamar megkedveltette az angol közönséggel mestere muzsikáját, s épp a Walsh cég jelentette meg egyre-másra (az amszterdami Roger kiadóházzal versengve) Corelli, Vivaldi, Albinoni, Veraöni, Geminiani és más olasz szerzők leghíresebb concertóit.
Mivel az 1734-ben megjelent Hándel-opuszt a szerző legnagyobbrészt jóval korábban íródott tételekből állította össze, majdnem biztosra vehetjük, hogy a sorozat létrejöttét nem valamely meghatározott alkalom vagy megrendelés, hanem csupán a kiadó jó üzleti érzéke inspirálta Handel az Op.3-ban található tételeknek több mint a felét korábbi kompozícióiból vette át; átdolgozva vagy akár hangról hangra ugyanúgy némelyiket három-négy különböző verzióban is ismerjük. Az ilyenfajta kölcsönzés (akár saját művekből, akár más szerzők kompozícióiból) a barokk korban teljesen természetes eljárás volt, nem ütközött meg rajta senki, és a zene értékét egyáltalában nem csökkentette az, ha egy másik műben (esetleg megváltozott hangszereléssel vagy vokális darabok esetében gyakran megváltozott, merőben más tartalmú szöveggel) újra megjelent.
J. S. Bachot általában az idő rövidsége szorította (főként a kantáták komponálásakor) erre a megoldásra. Händel minden más kortársánál gyakrabban élt (akár a téma, akár egy egész tétel kölcsönzésének a lehetőségével; olyannyira, hogy nála ez az eljárás szinte már személyiségjegynek, jellemző kompozíciós módszernek tűnik fel, amellyel a mester kiapadhatatlan fantáziával és alkotó lendülettel teremtett egyazon „témára" újabb és újabb „variációkat”. Íme az Op.3-ban szereplő kölcsönzött, illetve később újra felhasznált tételek:
No. 2/1. tétel = egy korabeli kéziratos másolatban a Brockes-passió sinfoniájaként (hangszeres nyitótételeként) szerepel.
3. tétel = a Brockes-passió (1719) sinfoniája; (átdolgozva) csembaló-fúga.
No. 3/1-2. tétel = a „My song shall be alway” anthem (1717/18) hangszeres nyitánya.
3. tétel = a „Chandos" Te Deum (1718 körül) egyik kórusának zenekari bevezetője.
4. tétel = csembalófúga No. 4/1. tétel = az „Amadigi" című opera nyitánya az 1716. június 20-i felújításon; egyes kéziratokban az Anna királynő születésnapjára készült óda (1713/14) nyitányaként szerepel; egy 1728-as nyomtatványban pedig csembaló-átiratban jelent meg.
2. tétel = „Aylesford'-csembalódarabok, No. 34.
4. tétel = az Op.1 No. 5-ös harántfuvola-szonáta zárótétele; Aylesford-darabok (No. 9, a „Courante with two menuets") egyik menüettje.
No. 5/1-2. tétel = az „In the Lord pút I my trust” anthem (1717/18) hangszeres nyitánya, a 2. tétel (jelentősen átdolgozva) a fisz-moll csembaló-szvit 3. tétele.
4. tétel = az „As pants the heart” anthem (1717/18) 2. tétele.
No. 6/1. tétel = elhangzott az „Ottone" című opera bemutatóján (1723).
2. tétel = az „II pastorfido" című opera (1712) nyitányának része; a d-moll csembaló-szvit zárótétele; az Op.7. No. 4-es orgonaverseny zárótétele.
Csupán a No. 1 -es concerto látszik teljes egészében önálló, új kompozíciónak, melyet első ízben feltehetően Anna hercegnő és Orániai Vilmos herceg 1734 márciusában megtartott esküvőjén adtak elő; a mű keletkezési idejét a kutatók 1730-34-re teszik. A másik öt concerto tételeinek jelentős része az 1717-19 közti időszak terméke, amikor a zeneszerző Cannonsban, a későbbi Chandos herceg szolgálatában állt. Handel nagyvonalú és merész fantáziával megáldott művészegyéniségére jellemző, hogy ez az „előre gyártott elemekből” építkező kompozíciós módszer is sikeres lehetett.
Annak ellenére, hogy a tétel-egyensúly és a mű zártsága tekintetében e darabok közül több is problémákat vet fel (a No. 1., illetve a No. 6. például nem a mű alaphangnemében, hanem a párhuzamos mollban zárul; s az sem szolgálja éppen az egységet, hogy a No. 3-as concertónak mind a négy tétele azonos metrumban - 4/4-ben a No.5-ös, d-moll darabnak pedig mind az öt tétele az alaphangnemben áll); a sorozat egésze mégis rendkívül vonzónak és népszerűnek bizonyult mind a korabeli, mind a mai közönség előtt. Paradox módon, végül is épp az a nyitottság és sokarcúság válik e művek előnyére, amit általában a sorozat hibájaként szoktak felróni. Míg a későbbi, Op.6-os concerto grossók a stílus és a kompozíció egységességével, kiegyensúlyozottságával, addig az Op.3-as darabok a zenei anyag rendkívüli változatosságával nyűgözik le a hallgatót.
Az Op.3. legfőbb vonzerejét kétségtelenül a hangszerelés színessége adja. Bár újabban kiderült, hogy Händel, eredeti kéziratában az Op.6-os sorozat négy concertójához is társított (a hegedűket erősítő) oboákat, ezeket a műveket mégis eredendően vonóshangszerekre képzelte el, Corelli és sok más olasz szerző concerto grossóihoz hasonlóan. Az Op.3-ban ezzel szemben az oboák igen sok tételben kapnak kiemelt, concertáló szerepet, ezért e műveket már Händel korában (helytelenül) „oboaversenyeknek'’ nevezték, s így emlegetik gyakran még ma is. A hangszerválasztáson túl, rendkívül változatos a különféle vonós- és fúvós-instrumentumok egy-egy concertón belüli megszólaltatása (az egyik tételben a vonósok, a másikban a fúvósok szólóznak, sőt sokszor még egy tételen belül is váltakoznak a különféle szólista-csoportok), valamint az egyetlen szóló hangszert foglalkoztató részek. Handel kedvelt megoldása, hogy a gyors tételeket néhány lassú ütemmel fejezi be, s ezek a zárószakaszok alkalmat adnak a szólistának egy-egy rövid kadencia beiktatására.
Nem kevésbé változatos és egyedi az Op.3-as concerto grossók zenéjének stílusa és tételösszeállítása sem. A hat műből kettő öttételes, kettő négytételes, egy-egy pedig három, illetve két tételbői áll, s a jellegzetesen olasz tételtípusok mellett találunk bennük francia nyitányt (ouverture-t), illetve franciás jellegű táncokat is. A gyors tételeket három csoportba sorolhatjuk:
a) olaszos concerto-zenék (a No. 5 kivételével mindegyik darabban megtalálható; a No. 4-et leszámítva mindig az első gyors tétel helyén)
b) fúgák három darabban szerepelnek - a No. 5-ben kettő is mindig második gyors tételként
c) táncok (menüett és/vagy gavotte), mindig a mű végén állnak, könnyed befejezést, feloldást adva.
A lassú vagy mérsékelt tempójú tételek már kevésbé tipizálhatóak; a lassabb tánc (sarabande, stilizált menüett), az ária, az intim, kamarazenei hangvételű vagy a szabadtéri zenék „al fresco” felrakott zenekari hangzását idéző tétel egyaránt megtalálható köztük.
Az Op.3 1734-es első kiadásában a No. 4-es concerto helyén, meglepő módon egy teljesen más (szintén F-dúr) darab áll; a még ugyanebben az évben megjelent, korrigált példányok (és azóta minden más kiadás) viszont már az ismert, lemezünkön is hallható kompozíciót tartalmazzák. Miután az először megjelent F-dúr darab szerepel a „Select Harmony" című gyűjteményessorozat-kiadvány (ugyancsak 1734-ben, Walshnál napvilágot látott) 3. kötetében is, a kutatók feltételezése szerint az történhetett, hogy a nyomdában először tévedésből ezt a concertót illesztették az Op.3-ba. Erre utal a kotta gyors korrigálása is.
A No. 1-es, B-dúr darab tipikus olasz concerto-tétellel indul, amely hatásos hangszín-kontrasztjaival a szabadtéri zenék levegőjét árasztja. Megformálása egyedi, a Vízi zene blokkszerű vonós-fúvós váltásainak elve, illetve az olasz szóló-concerto-szerkezet keveredik benne. Az első nagy szóló részben a hegedű, a másodikban a hegedű és az oboa együtt játszik; ugyanakkor a két oboa téma-jellegű szólói a zenekari részekbe is beépülnek. A hangzást (a mű mindhárom tételében) gazdagítja az osztott brácsaszólam. A franciás sarabande-karakterű, varázslatos hangzású lassú tétel legnagyobb részében szóló hangszereket, két blockflőtét, egy oboát és két hegedűt hallunk; csupán z egy-egy nagyobb formarészt lezáró, kadenciázó szakaszokat hangsúlyozza a teljes zenekar belépése. A zenei anyag egyszerű, díszítetlen lejegyzése sok lehetőséget ad a szólistáknak egyéni díszítések alkalmazására. A 3. tétel táncos jellegű concertáló zene, amelyben Hándel mesteri módon állítja egymás mellé a legkülönfélébb karaktereket: a rusztikusán erőteljes tuttikkal szemben az első (hegedű-) szólórész finomabb, áttörtebb hangzású; és megint más hangvétellel, már-már parodisztikus, pipiskedő táncként hat a két fagott szólója.
A No. 2-es, szintén B-dúrban megkomponált concerto 1. tétele ismét nem a szokásos concerto grosso-formát mutatja: az első, 4 ütemes tutti-rész után mindjárt előtérbe lép, és a tétel folyamán mindvégig uralkodó szerepet játszik a két szólóhegedű. Annak ellenére, hogy a harmóniák állandóan változnak, a zenekari kíséret következetesen pontozott ritmusa és a négyütemes szeletekből való építkezés azt az érzetet kelti, mintha chaconne- (egy 4 ütemes basszus- és harmóniamenet ismételgetésére épülő, variációs tételt) hallanánk. Eredeti és váratlan megoldás, hogy a két oboa csak a tétel legvégén játszik szólóban (ráadásul, a zenei anyagban sehol másutt nem használt triolás, „legömbölyített” mozgással), mintegy előre jelezve a közelgő befejezést. Ismét egészen különleges hangzásvilágba vezet a 2. tétel, melynek zenei alapszövetét a magas vonósok finoman pulzáló akkordjaiba ágyazva, két szólócselló figuratív játéka adja, s ez előtt a hallatlanul érzékeny szín-háttér előtt bontakozik ki az oboa sarabandelüktetésű nagy kantilénája.
Harmadik tételként négyszólamú, vokális karakterű, remek fúgát hallunk, egymás alá-, s fölé kúszó szólamok játékából szőtt, izgalmasan mozgékony zenei anyaggal.
A 4. tétel a Vízi zenéből ismerős, elegáns menüett-típust képviseli (még a téma kezdete is hasonlít a Vízi zene egyik F-dúr menüettjéhez). Szabadtéri muzsikálás hatását kelti az is, hogy a fúvós, illetve vonós hangszerek kis csoportja egymást váltva játssza el a témát, amit aztán megismétel a teljes zenekar. (A szólista-csoportok megválasztásában Handel mintha csak a saját stílusának „keverék”-jellegét akarta volna demonstrálni: a tétel kezdetén a legtipikusabb francia (két oboa+fagott), utána pedig a legtipikusabb olasz (két hegedű -»-cselló) együttes szól.
A művet záró gavotte elegáns pontozott ritmusai, valamint variációs szerkezete egyaránt a tánc francia eredetére utalnak. Ugyancsak a franciáknál volt divatban az 1. variáció „double de la basse" megoldása, ami annyit jelent, hogy a témát variáló, egyenletes mozgású
figuráció itt a legalsó szólamba kerül.
A No. 3-as, G-dúr darabot lassú bevezetés-funkciójú, mindössze ötütemnyi „1. tétel” után fúgaszerűen kezdődő, nagyszabású concerto-zene nyitja meg. Az elején felhangzó két témát Händel korábban már két művében, az Anna királynő születésnapjára írt ódában, illetve a Brockes-passió egyik kórusában is felhasználta (1713/14), teljesen más-más tételt építve belőlük. Az Op.3-as concertóbeli tétel kiemelt szólamát haránt-fuvola vagy oboa egyaránt játszhatja (lemezünkön fuvolán szólal meg). Megint rövid, áriaszerű tétel vezet át a terjedelmesebb háromszólamú zárófúgához - a hat mű közül ez az egyetlen, amelynek végéről elmarad a táncos feloldás.
A No. 4-es concerto „szabályos”, háromrészes francia nyitánnyal kezdődik; a tétel érdekessége, hogy az ünnepélyes lassú részt követő gyors zene nem tartalmaz szolisztikus, concertáló részeket. A második tétel erősen stilizált, gyengéd karakterű menüett; csak az elején és a végén (az improvizált kadenciában) szolisztikus oboával.
Harmadik tételként ismét remek, frappáns rövidségűre komponált concerto-zene következik, fúgaszerű indítással, a két oboa és a két hegedű szólóival. A kompozíciót a No. 2-es concerto zárótételéhez hasonló jellegű, triós formájú menüett zárja. A trióként szolgáló II. menüettben csak a vonósok játszanak, s ettől a zene visszafogottabb, kicsit sötétebb színt kap.
A No. 5-ös, d-moll concerto hangneménél fogva, karakterében és tétel összeállításában is meglehetősen különbözik a sorozat többi darabjától. Az Op.3-ban „szokásosnál” komolyabb hangot üt meg az 1. tétel, amely a rá következő háromszólamú fúgával összetartozó, nagyobb egységet képez (így, együtt alkották korábban a „Chandos" Te Deum hangszeres nyitótételét).
A 2. tételt a kor híres teoretikusa, Johann Mattheson „A tökéletes karmester" című, 1739-ben megjelent könyvében a lazán szerkesztett, egyedi felépítésű fúga példájaként elemzi. A hangzás, a dallamformálás és a harmonizálás szempontjából is különösen ihletett a lassú 3. tétel, amely ismét a grandiózus szabadtéri Hándel-zenék hangulatát idézi, s amely ismét bőségesen ad alkalmat a zenei anyag kidíszítésére. Egy második, rövidre szabott három-szólamú fúga után, végül triós formájú gavotte következik, ezúttal a tánc népies változatát reprezentálva: egyszerű, szellemes ritmikája, erőteljes vitalitása a Vízi zene bourrée-ira emlékeztet, és ideális befejezésként szolgál a megelőző tételek komolysága után.
A No. 6-os concerto 1. tétele - az Op.3-ban „megszokott” módon - két oboát foglalkoztat szóló hangszerként; a 2. tételben viszont, meglepetésként orgona tölti be ugyanezt a szerepet. Az orgonás tételben Händel egyik kedvenc, concertáló menüett-zenéjét fogalmazza újra. A tétel sorozatos átdolgozásainak érdekessége, hogy bár a zenei anyag, lényegét tekintve mindig azonos marad, a konkrét megvalósítás, a forma kidolgozása állandóan változik. Változik a hangszerelés is: a feltételezhető első verzióban, az 1712-es „II pastor
fido” című opera nyitányának egyik részében még szól óhegedű szerepel; ezután következhetett a csembalóvá Hozat; végül pedig az Op.3-as concerto grosso, amely a szóló hangszer megválasztásában már a későbbi, Op.7/4-es orgonaversenyt előlegezi. (Péteri Judit)
Frank Mária, Gombai József, Harsányi Zsolt, Liszt Ferenc Kamarazenekar, Pertis Zsuzsa, Pongrácz Péter, Rolla János, Som László, Vajda József
