• Flute – Dora Seres
• Photography By – Bence Kaszás, Szilágyi Gábor
• Piano – Emese Mali

A Seres-Mali-páros felvételén hallható különlegességek sorát Jules Mouquet Szonátája nyitja, mely La flűte de Pan (Pán fuvolája) címen is ismert, s melynek mindhárom tételét szöveges mottóval, programmal látta el a szerző. Programszerűség alatt ezúttal egy-egy képhez kapcsolódó asszociációk megjelenítését kell értenünk, s nem zenébe öntött eseménysort, hiszen Mouquet kifejezetten csekély tematikus anyaggal, s inkább meditatív, mintsem drámai tartalommal tölti meg művét.

Seresék jól alkalmazkodnak ehhez, s érzékenyen belefeledkeznek a három tétel három különböző mikrovilágába. A nyitótételben, egy a megszokottnál mozgékonyabb, derűs pasztorálban még az újdonság erejével hat s nyűgöz le Seres Dóra csengő, átható, mégis végtelenül gyöngéd és nőies fuvolahangja, valamint Mali Emese színgazdag, kifejező játéka. A madarak énekét festő második tételben is líraibb arcuk érvényesül, mint ahogy scherzós, játékos anyaga ellenére a harmadik tétel interpretációját is inkább finom olvadékonyság és óvatos hangütés jellemzi. Emiatt már-már hiányérzetünk támadhat, hiszen az előadás mindvégig tartózkodik az olyan intenzívebb, szenvedélyesebb megnyilatkozásoktól, mint amilyen az utolsó ütemekben végül mégiscsak kirobban.

Színes és izgalmas Jean-Michel Damase Rhapsodie-jának (1992) előadása is: az egymás mellé helyezett kis szakaszok változékony füzérét, éles kontrasztjait bátran és sok humorérzékkel szólaltatják meg az előadók. A többi darabhoz képest valószínűleg itt kerül leginkább előtérbe a zongorista, sőt sok helyütt úgy tűnik, kimondottan ő a kezdeményezője a merészebb karakterváltásoknak, s az ő Seresénél talán hevesebb, erőteljesebb egyénisége-játékmódja nagy előnyére válik az előadásnak.

Jean Françaix Divertimentójában (1953) szintén a kontrasztok finom érzékeltetésére figyeltem föl: a kissé ragtime-os Toccatina, a fuvola középregiszterét exponáló Notturno, a gomolygó Perpetuum mobile, valamint a finoman ironikus Romanza és Finale mind-mind markánsan elkülönül egymástól, mint ahogy saját világot képvisel a CD egyetlen önálló, kisebb darabja, Dohnányi romantikusabb Áriája (1960) is.

Jindøich Feld szonátájában (1957) leginkább a kerettételek fürge, légies kergetőző tematikája, míg Lowell Liebermann ciklusának (1987) első tételében az elrévedő, baljós lírát hordozó kerettéma ragad magával - mint ahogy az egész felvételen jellemző némi eltolódás a lágyabb hangvételű szakaszok javára az intenzívebb, tüzesebb részekkel szemben. Talán feszültebbnek várnánk viszont a Liebermann-tétel kis szekundokon remegő második témáját, habár ezzel együtt is meggyőzőnek tetszik az interpretáció drámaisága.

A Liebermann-szonáta másik tételében, a Presto energicóban a művészek tiszteletet parancsoló virtuozitásról tesznek tanúbizonyságot, melyet az egész lemezre jellemző, sajátosan visszafogott és kifinomult stílus ellensúlyoz.

DETAILED TRACKLIST:

Jules Mouquet: Flute Sonata, Op. 15, "La Flute de Pan"
I. Pan et les Bergers: Allegro giocoso
II. Pan et les Oiseaux: Adagio
III. Pan et les Nymphes: Allegro molto vivace

Jean Francaix: Divertimento for Flute and Piano
I. Toccatina
II. Notturno
III. Perpetuum mobile
IV. Romanza
V. Finale

Jindrich Feld: Flute Sonata
I. Allegro giocoso
II. Grave
III. Allegro vivace

Erno Dohnanyi: Aria, Op. 48, No. 1
Aria, Op. 48, No. 1

Jean-Michel Damase: Rhapsodie (arr. for flute and piano)
Rhapsodie (trans. for flute and piano)

Lowell Liebermann: Flute Sonata, Op. 23
I. Lento
II. Presto energico