• Alto Vocals – Tamara Takács
• Baritone Vocals – István Gáti, György Melis
• Bass Vocals – György Bordás
• Chorus – Hungarian Radio And Television Chorus
• Chorus Master – Ferenc Sapszon
• Composed By – Ede Poldini
• Conductor – Tamas Breitner
• Orchestra – Budapest Symphony Orchestra
• Soprano Vocals – Júlia Pászthy, Éva Lehoczky, Margit László
• Tenor Vocals – József Hormai-Horváth

Poldini Ede vígoperájának, az 1924-ben bemutatott Farsangi lakodalomnak már a szövegkönyve is felfedezésre méltó titkokat rejt magában. A farsang kifordított világa még Péter nemzetes úr kézfogóra készülő házában is veszélyt jelent az erkölcsökre. A nagy hóvihar csupa nem várt vendéget, kielégítetlen, szerelemre éhes figurát zár össze a házban, köztük a boldogtalan grófnét, a helyét kereső gárdatisztet, a nimfomán vénkisasszonyt és a szegény költő-diákot.

Minden a szerelem körül forog - ezt triviális formában éppúgy igazolja a 2. felvonás zálogosdija, mint a ház leánya, Zsuzsika és a diák, illetve a Grófné és a Gárdatiszt közötti számos szerelmi jelenet. Belépve a Farsangi lakodalom világába, az a benyomásunk támad, mintha a ház leginkább örömtanyához hasonlítana, amelyben a befogadott idegenek léha, szexuális természetű játékokkal múlatják az időt. A farsangi szabadosság és a kényszerű elzártság hatására szinte mindenki kivetkőzik magából, egybeolvad a realitás és az irrealitás, s a közösség olyan, önkényes törvényekre épülő miniatûr társadalmat hoz létre, amelyben a másik, a valós világ értékei átértelmezõdnek és devalválódnak.

Nem csoda hát, hogy ebben a környezetben Zsuzsika amúgy is veszélyeztetett erkölcsei tovább züllenek. Morális gyengeségét talán flegmatikus apjától örökli: a Nemzetes úr élvezi a váratlan vendégsereg okozta felfordulást, s az opera végén ő maga jelenti ki, hogy a farsang és a lakodalom elmúltával sem ér véget a lassan-lassan orgiává fajuló szórakozás. A lányát monomániásan férjhez adni kívánó Nemzetes asszony ideig-óráig próbál úrrá lenni a káoszon, de a farsangi kavalkádnak ő sem képes ellenállni: oly kevéssé tud elszakadni a tervezett házasság gondolatától, hogy végül - bármennyire ellenzi is lánya és a diák szerelmét - belebonyolódik saját ármánykodásába, s ő maga kiáltja ki õket házasoknak.

Csak a Grófné képes megőrizni integritását. Beleszeret a Gárdatisztbe, de nála hagyja zálogát. Amikor kimondja: "nem szabad", nála éppen az a belsõ kontroll lép működésbe, amely - azonos helyzetben - az erkölcsi gátlásaitól könnyen szabaduló Zsuzsikánál nem érvényesül. A Grófné le tud mondani arról, hogy megállítsa az időt, hogy átlépjen az időtlenségnek abba a világába, amelybe Zsuzsika és a diák a zálogosdi csókjával megváltják jegyüket. Tudja: nem szabad megismernie azt a másik realitást, Szerelemországot, s éppen ezáltal magasztosul fel. Ez az, ami megkülönbözteti Stancitól, a vénkisasszonytól, aki sohasem érheti el a szerelmet, vagy a Nemzetes asszonytól, aki csak formalitásokban tudja megragadni azt.

Éppen a Grófné zenei karakterizálása mutatja legélesebben, hogy Poldini milyen árnyaltan ábrázolja a szereplőket. A nőalak nemességéhez Wagner Trisztánjára emlékeztetõ, komplex szövetû zene társul. Titkokba burkolózó felsőbbrendűségét, bonyolult lelkét enharmonikus modulációk sora jellemzi. Erős egyénisége pedig abban mutatkozik meg, hogy mindenki, aki hozzá szól, átveszi az ő hangját. Éppúgy megfigyelhető ez az egyébként közönségesen rikácsoló Nemzetes asszony esetében, mint a Gárdatisztnél, aki a Grófnő távollétében mindig katonás ritmusok kíséretében beszél, szerelmese magnetikus jelenléte azonban annyira lenyűgözi, hogy elveszti személyiségének jellegzetes vonásait, és maga is átlép a trisztáni világba.

A Trisztán mellett más modellekre is támaszkodik az opera. Poldini zenéjét egyértelműen eklektikusnak nevezhetjük: Mendelssohn Szentivánéji álom-nyitánya éppúgy megszólal benne, mint Brahms Szerelmi dalkeringői, vagy a Mozart-, Donizetti-, Rossini-vígoperákból ismert imbrogliók és a Strauss-család tánczenéi. Az opera legközvetlenebb modellje azonban mindenképpen Puccini hat évvel korábbi Gianni Schicchije. Poldininél is váltakoznak egymással a vígjátéki cselekményt előrelendítő száraz-szálkás zenei megoldások és a lírai-áradó szakaszok, miként abban is az olasz zeneszerzőt követi, ahogyan az egyes jelenetek érzelmi csúcspontjait kialakítja, s ahogyan az opera - a cselekmény sodra ellenére is - lélegzik.

A Wagner- és Puccini-modell mellett az opera harmadik említésre méltó eleme a magyar hangvétel. Hangsúlyos szerepet kap a jellegzetes bokázó zárlati formula, a nyújtott és éles ritmusokra támaszkodó verbunkos hangütés és a cigányzene. Betétként többször is megjelenik a magyar nóta: a diák 1. felvonásbeli áriájához még cimbalom is társul, de 2. felvonásbeli szerelmi vallomása, valamint Zsuzsikához írt verse is ezt az intonációt követi. Egyértelmű, hogy amikor Poldini magyar opera komponálására törekszik, több mint egy évtizeddel a Kékszakállú után még mindig a 19. századi nemzeti zene sémáira épít, még mindig puszta kellékekkel él.

A Magyar Rádió és Televízió Énekkarára és az ebből válogatott szólistagárdára nehéz feladat hárul, s talán éppen ezért olyan figyelemre méltó a teljesítményük. Takács Tamara érzékenyen, mégis tartással jeleníti meg a Grófnét, Pászthy Júlia időnként szeleburdi, máskor céltudatos Zsuzsikát alakít, míg Melis György kellő humorral személyesíti meg Péter nemzetes úr szerepét. László Margit nagy hévvel veti bele magát Nemzetes asszonyként a forgatagba, s talán csak a magas hangok terén mutatkozik időnként bizonytalannak.