• Band – Take Four (2)
• Composed By – Kálmán Imre
• Contrabass – Pege Aladár
• Drums – Kőszegi Imre
• Flugelhorn – Tomsits Rudolf
• Guitar – Babos Gyula

Swingelő Csárdáskirálynő? - mielőtt bárki megbotránkozna az iménti abszurditáson, sietve és nyomatékosan rögzítenünk kell, hogy a kétségtelenül bizarr cím dacára a dolog több mint kézenfekvő.

Mielőtt kifejteném, hogy miért, muszáj egy rövid kitérőt tenni, mely az elmúlt év jazz(?)-produkcióit illetően valami tendencia-gyanús jelenséget világítana meg. A közelmúltban megjelent nemzetközi, de különösen a szépszámú hazai lemeztermést átböngészve úgy tűnik, hogy a jazz alapanyaga gyakorlatilag bármi lehet. Míg az amerikai jazzalkotók újabban a világ népszerű popzenéjéből merítenek, addig a magyarok - a popzenét kivéve - szinte mindenből: csángó népzene, ázsiai, afrikai, latin dialektusok, filmkuplé, roma folklór és operett - csak hogy a legfrissebbeket említsük. (A jelenséget bárki könnyen láthatja is, ha előveszi a Gramofon korábbi számait.)

A fentiek tükrében, kedvenc műfajunkra vonatkoztatva ide kívánkozik a legújabb - ki tudja hányadik - definíció: a jazz olyan zene, amely feltörheti bármely más műfaj zárt héját, évszázados merev szabályokat is, teret adva így a ritmus, az improvizáció érzéki örömének és a szabad asszociációnak.

Nos, az utóbbi, mármint az operett-jazzadaptáció már talán kevésbé jellemző a tengerentúlon, de ahogy az lenni szokott „begyűrűzött” hozzánk. Az előítéleteket kéretik félretenni, és nem fanyalogni sem operett-, sem jazzoldalon, tudniillik egy minden tekintetben minőséginek számító zenei produkcióról van szó, amely a szó legnemesebb értelmében vett tradicionális értékekre épít - többszörösen is. Kálmán Imre - szinte már klasszikusnak számító - operett-dalainak mainstream jazz közegbe ültetett adaptációja telitalálat. Szó sincs megbotránkoztató avantgarde-ról, vagy valamiféle erőszakolt alternatív kísérletről, de még csak jópofa ironizálásról sem. A szándék és a végeredmény éppen annyira tiszta és nemes, mint amilyen George Gershwin, Rogers-Hammerstein és a többi nagy Broadway-szerző musical-betétdalainak jazzváltozata (pl. a Coltrane-féle My Favorite Things), mint Louis Armstrong operett interpretációi, vagy éppen orosz népdalfeldolgozása (Ocseny csornaja), de említhetnénk Kozma József Hulló falevelek című dalát is, melyet minden magára valamit adó jazz-zenész kötelező repertoár-darabnak tart - beleértve a világsztárokat is.

Tehát az sem véletlen, hogy a Csárdáskirálynőt a legtekintélyesebb nevekből álló magyar supergroup, a TAKE FOUR vette elő, túlszárnyalva ezzel előző két úgynevezett „jazz-standardeket” tartalmazó korongját. A világhírű szerző és az előadók kvalitása, tökéletes arányban áll. Valaki azt mondta erről a produkcióról, hogy ez a Cole Porter-standardek magyar parallelje. Kálmán Imrére vonatkoztatva talán nem százszázalékosan, de a Take Four tagjait illetően föltétlenül stimmel az analógia. A klasszikus harmonizálás, a keringők 6/8-os változata, sőt az 5/4-es megoldások is élvezetes jazzlemezzé varázsolják a Csárdáskirálynőt - még ha a mai fülnek kissé konzervatív is, ez a valahol Dave Brubeck dialektusára is emlékeztető porteres miliő.

Gramofon, 1996