• Composed By – Béla Bartók
• Conductor – Zoltán Kocsis
• Orchestra – Hungarian National Philharmonic

Bartók Béla a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője, zongoraművész, népzenekutató, a közép-európai népzene nagy gyűjtője, a Zeneakadémia tanára. Művészete és tudományos teljesítménye nemcsak a magyar és az európai zenetörténet, hanem az egyetemes kultúra szempontjából is korszakalkotó jelentőségű. 

Bartók Új Sorozat / Bartók New Series
No 10

Music for Strings, Percussion and Celesta + Divertimento + Hungarian Sketches

Mint  Bartók  Béla  műveinek  nagy  része,  úgy  a jelen CD-n elhangzó három, az 1930-as évekből való zenekari kompozíció is mélyen a régi „multikulturális”  Magyarország  nép-, illetve parasztzenéjében gyökerezik. Ez az összefüggés a Magyar képekben (1931), ebben az 1908–11 között komponált   zongoradarabokon alapuló  szvitben egészen nyilvánvaló,  hiszen  benne  Bartók  oly közvetlenül  támaszkodik  a  népzenei  forma-  és dallamtípusokra, hogy  szinte  az  a  benyomás támadhat, hogy a mű autentikus táncok és dalok átiratain  alapul  (ami  azonban  az  utolsó  tétel kivételével nincs így). A húroshangszerekre, ütőkre és  celestára  írt Zenében  (1936)  és  a  Divertimentóban (1939) ezzel szemben a népzenéhez való  viszony  jóval  elvontabb,  inkább  csak  a felszín alatt  érzékelhető;  e  művekben  a  „nemzeti” stíluselemek    teljes mértékben beleolvadtak Bartók  személyes  zenei  nyelvébe. A három  mű tehát  Bartók  saját osztályozása  szerint  a  népzenei anyag  felhasználásának  két  különböző típusát testesíti  meg: Amennyiben  a  Magyar képek nagyjából  a  „második”  típusba sorolható, mely  hagyományos  dalok  és  táncok  mintájára komponált  dallamokon  alapul,  úgy  a Zene és  a Divertimento a „harmadik” típusba tartozik, melynél  a  zeneszerző  a parasztzene jellemző  morfológiai  sajátosságait  magáévá  tette,  és  azokat mintegy átlényegített  alakban  juttatja  érvényre, távol bármiféle konkrét minta stilizálásától.

Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestára
 
Míg Bartók a Magyar képek esetében szabadon választhatta meg a zenekari apparátust – a kettős fákkal és kettőzött rezekkel ellátott standard szimfonikus zenekart választotta –, addig a Zene húroshangszerekre,  ütőkre  és  celestára   esetében a megrendelő Paul Sacher meglehetősen pontosan előírta a rendelkezésre álló hangszerapparátust.  Amikor ugyanis  Sacher,  a  Bázeli Kamarazenekar alapító karmestere 1936. június 23-án azzal a kéréssel fordult a zeneszerzőhöz, hogy  együttese  fennállásának  10.  évfordulójára új művet  írjon,  „kizárólag  vonósokra,  vagy  néhány  további  kiegészítő  hangszerre” komponálandó  darabot  kért.  Ez  a  megkötés,  úgy  tűnik, nagyon  is  megfelelt Bartóknak,  mivel  csupán néhány nappal a fölkérés kézhezvétele után elfogadta  a megbízást  és  mindjárt  igen  pontosan megadta, hogy egy „húros hangszerekre (tehát a vonósokon  kívül  zongorára,  celestára,  hárfára, xylophonra  és  ütősökre)  komponált műre”  gondol. Amilyen gyorsan a két muzsikus, akik 1929-ben,   Bartók   bázeli vendégjátéka   alkalmával ismerkedtek meg, a megbízás feltételeiről megállapodott, éppoly gyorsan készült el a partitúra. A zeneszerző már 1936. szeptember 7-én lezárta a Zene kéziratát. Ez annál is meglepőbb, mivel ez egyike  legeredetibb  és  legkomplexebb alkotásainak. Nem csak az instrumentárium szokatlan a  maga  gazdag  ütős apparátusával  és  kétkórusos  módon  osztott  vonóskarával,  mely  újszerű, Bartók által virtuóz  módon  használt  hanghatásokat  és  a  dialogizálás  változatos lehetőségeit nyitja  meg,  hanem  az  is  szokatlan,  ahogy  itt négy, igen különböző tétel kényszerítő logikával, egyetlen  organikus  folyamattá  kapcsolódik  össze. Az  egyes  tételek ugyanis  különösen  egyediek  mind  karakter,  mind  kompozíciós  technika, mind  az alapul  szolgáló  formaszerkezet  szempontjából.  Egy  pianissimóból  induló,  hatalmas csúcspontig  fokozódó,  majd  ismét  a  csendbe visszahulló nyitótételt, mely „legyező-” vagy „kettős   körfúgaként”   épül   föl   (azaz   olyan   fúga, melynél  az  egyes témabelépések  az  A  kezdőhangtól két ellentétes irányú kvintsoron haladnak az  Esz ellenpólusig,  onnan  pedig  ismét  variált, rövidített  formában  visszatérnek  a kiindulóponthoz),  előbb  egy  sodró  erejű  szonátatétel,  majd egy szimmetrikus, illetve „hídformájú”, titokzatos természethangokat  megidéző  „Éjszaka  zenéje”, végül  pedig egy  többszörös  tempófokozatokkal fölépített,  pergő  rondó-finálé  követ.  Ugyanakkor azonban az, hogy Bartók a Zenében valamennyi tétel  hangnemét  az A-C-Esz-Fisz kisterc-láncon elhelyezkedő  hangnemi  központokra  építi,  különösen  pedig,  hogy  a másodiktól  a  negyedik  tételig újra és újra visszautal a nyitótétel témájára, figyelemre méltó  koherenciát  és  ciklikus  zártságot  kölcsönöz  a  műnek.  A második  tételben  a tételeken átnyúló ciklikus téma leplezetten jelenik csak meg, a harmadik tételben pianissimo dinamikával  dallamsorról  dallamsorra  idéződik  fel (mégpedig úgy, hogy a téma négy dallamsora a tétel  öt  főrészének  átvezető  tagjaként  funkcionál),  a fináléban  végül  egészében,  szélesen éneklő  fortissimóval  (molto  espressivo)  tér vissza,  mint  a  művet  megkoronázó  csúcspont;  itt azonban nem az eddig hallott kromatikus alakjában,  hanem  diatonikussá  tágított  hangközszerkezettel.
 
A Zenében  Bartók  teljesen szervesen olvasztotta egybe a műzenei és a magyar népzenei hagyományokat;   az   utóbbiak többek  között  hangszeres   játéktechnikai  sajátosságokban  vagy  bizonyos dallamképletek szintaktikai   mélystruktúrájában  érvényesülnek.   A kompozíció  kiemelkedő művészi  értékét  mind  a közönség, mind a kritika hamar  felismerte. A mű már az 1937. január 21-i ősbemutatón (a megrendelő  Paul  Sacher  vezényelte  Bázeli  Kamarazenekarral)  nagy  visszhangot  váltott  ki,  és  igen  jelentős  játéktechnikai nehézségei  ellenére  egyetlen  éven  belül  közel ötven  előadást  ért  meg  Európában  és Amerikában. Ez volt Bartók egyik legjelentősebb, egyúttal egyik  utolsó  nagy  sikere  Európában,  minthogy már  az  ősbemutató  idején  drámai  módon  kiéleződtek azok a politikai tendenciák, melyek két és fél évvel később a 2. világháború kitöréséhez vezettek, s melyek a komponistát 1940 októberében  az  Egyesült  Államokba  történő  emigrációra kényszerítették.

Divertimento vonószenekarra

Svájci barátnéjának, Annie Müller-Widmann asszonynak írt 1937. májusi levelében Bartók már nagy  aggodalommal  írt  a  nemzeti  szocializmus megállíthatatlan  terjedéséről,  1938  áprilisában pedig  kijelentette,  minden  arra  vall,  hogy  „Magyarország  is  megadja  magát  ennek  a  rabló  és gyilkos  rendszernek”.  Majd  hozzátette:  „Tulajdonképpen  az  lenne  a  kötelességem,  hogy  kivándoroljak, ameddig még lehet.” Ebben a végletesen  feszült,  nyomasztó  gondokkal  teli  időszakban kapta meg 1938. november 25-én Paul Sacher  fölkérését  egy  újabb  mű  megírására, ugyancsak  a  Bázeli  Kamarazenekar  számára. Bartók megígérte, hogy 1939 nyarán munkához lát,  és  örömmel  fogadta  el  Sacher  meghívását, hogy  az  általa  rendelkezésre  bocsátott  saaneni házban,  a  Berni  Alpokban,  a  világtól  elvonulva dolgozzon.  Itt  vetette  papírra  a  vonószenekari Divertimentót  mindössze  tizenhat  nap  alatt  (augusztus 2. és 17. között). Meglepő lehet, hogy a nyár  szorongató  politikai  eseményei  közepette, melyek két héttel a mű befejezése után a világháború  kitöréséhez  vezettek,  a  komponista  az alkotói    munkára    egyáltalán    összpontosítani tudott, s hogy éppen egy „divertimentót” komponált. Teljesen téves volna azonban azt hinnünk, hogy Bartók egyszeriben valamiféle a világtól elforduló, életidegen neoklasszicizmusnak kezdett hódolni:  mert  ugyan  a  mű  szokatlanul  könnyen érthetőnek  tetszhet,  s  noha  a  tutti  és  (szolisztikus)  concertino  váltakozására  épülő  barokk szerkesztőelvhez  nyúlik  vissza,  a  zenét  rendkívüli, olykor egyenesen szorongató mélység és kifejezőerő jellemzi. Különösen áll ez az (utoljára elkészült) középső tételre, mely éles kromatikájával és kétségbeesett feljajdulásaival egy magyar sirató  hangulatát  idézi  fel.  Még  az  egymással lényegi motivikus kapcsolatok révén összefüggő szélső  tételekben  is  újra  meg  újra  komorabb, részben akár fájdalmas–nosztalgikus rezdülések törik meg és fátyolozzák el a derűs, oldott alaphangulatot;  de  a  zárótétel  vége  felé  beékelődő szentimentális  pizzicato-polka  sem  éppen  tetszetős  gesztus,  hanem  egyértelműen  keserű, ironikus fölidézése a hitelét vesztett „boldog békeidőknek”. Hiszen e kompozíció mélységes komolyságában és érzelemgazdagságában éppúgy nem  kételkedhetünk,  mint  „időszerűségében”; éppen  ezért  mai  szemmel  teljességgel  érthetetlen, hogy a kritikus Walter Nef az ősbemutató után (1940. június 11-én, a Bázeli Kamarazenekart  Paul  Sacher  vezényelte)  a  Divertimentót „szórakoztató  zenének”  titulálta,  „ahogy  azt  a régivilágbeliek elvárták volna”.

Magyar képek zenekarra
 
Miután   Bartók   1923-ban  komponált Tánc-szvitjével első ízben aratott átütő nemzetközi sikert,  zenekari  művei  iránt  megnőtt  az  igény, többek  között  –  s különösen  –  rövidebb, könnyebb  kompozíciók  iránt.  Nem  utolsó  sorban ezért határozta el a zeneszerző, hogy 1931 nyarán, egy Mondsee-i tartózkodás alatt egy sor régebbi   zongoradarabot   meghang-szerel,   hogy azokat  ily  módon  a  szélesebb nagyközönség számára  is  hozzáférhetővé  tegye.  Egyik,  édesanyjához  írott levelében  1931.  augusztus  15-én említette,  hogy  ezt  a  „kis  zenekari  suite”-et  „a pénz miatt” állította össze, s reméli, hogy, mivel „tetszetős a zene, játszani sem nagyon nehéz és hogy  »ismert«  nevű  szerzőtől  van,  bizonyára sokat fognak előadni”. Bartók itt valóban öt meglehetősen  egyszerű,  ugyanakkor  annál  markánsabb  miniatűrt  használt  fel, melyek  közül  különösen  az  1908-as Tíz  könnyű  zongoradarabból származó első kettőt, az „Este a székelyeknél”-t és  a  „Medvetánc”-ot  gyakran  és szívesen  adta elő saját  zongoraestjein  is.  Az  „Este  a  székelyeknél”  a  magyar  népzene  két  elemi típusát,  a recitatív jellegű „Tempo rubatót” és a tánckarakterű  „Tempo  giustót” váltogatja,  s  az  öt  kontrasztáló  szakaszt  szimmetrikus  formába  fogja össze, míg a féktelenül kirobbanó „Medvetánc” a kelet-európai népzene egyik ősritmusára, az úgynevezett  „kolomejka”-ritmusra  épül.
 
A szvitet  a Négy  siratóének  (c1909–10) második  száma folytatja. Fő eleme, a címben szereplő „Melódia” először   kíséret  nélkül    hangzik    el,    mintha messziről  hallanánk,  hogy  aztán  újbóli  megjelenésekor fölfokozottan  szólaljon  meg  –  vibráló hangszínkísérettől  körülölelve,  mely  éppen  a zenekari  változatban  válik  különösen  hatásossá a vonóstremolók, hárfaglissandók és fúvós figurációk révén. Negyedik tételként az 1908–11-ben komponált Három burleszk második, „Kicsit ázottan”  című  darabja  szolgál;  a  folytonos  tempóingadozás  és  az  elszórtan  megjelenő  szentimentális dalfoszlányok kedélyes–parodisztikus szándékkal  idézik  föl  egy  ittas  ember  tántorgását  és ordítozó énekét. A szvitet az „Ürögi kanásztánc” zárja  az  1908–09-ben  írott  Gyermekeknek  sorozat második füzetéből, egy autentikus kanászdalon  alapuló  tánc,  mely  egyre  erőteljesebbé válik mind dinamikailag, mind a fokozatosan gazdagodó  hangszerelés  révén,  majd  nyugodt  utójátékban cseng ki. Az öt darab kontrasztgazdag, ám  mégis  gondosan  kiegyensúlyozott  egésszé áll össze, s tételrendjükben (melyben két scherzo fogja közre a középpontban álló „siratóéneket”), könnyen  fölismerhetjük  a  Bartók  által  annyira kedvelt  tükörszimmetrikus  „hídformát”.  A  szvit részleges bemutatására (a negyedik tétel nélkül) Massimo   Freccia   vezényletével   Budapesten, 1932.  január  25-én  került  sor;  a  teljes  mű  nagy valószínűséggel  először  1934.  november  26-án hangzott  el  ugyancsak  Budapesten;  a  Filharmóniai  Társaság  Zenekarát  Heinrich  Laber  vezényelte.