• Conductor – János Ferencsik (tracks: 1 to 5), Miklós Erdélyi (tracks: 6 to 9)
• Design – Hungaroton
• Engineer – László Csintalan
• Liner Notes – Melinda Berlász
• Orchestra – Budapest Symphony Orchestra (tracks: 6 to 9), Hungarian State Orchestra (tracks: 1 to 5)

Bartók Béla I. szvitje (Op. 3, Sz. 31,BB 39) sokat ígérő fiatalkori kompozíció.

A hatások, amelyek 1905-ben Bartók zenéjén nyomot hagytak, részben Liszt Ferenc, Erkel Ferenc és Mosonyi Mihály magyar késő romantikájából, részben Richard Strauss merész és divatos műveiből szűrődtek le. Bartók arra törekszik, hogy elődeinek magyaros hangját a nyugatról éppen elsajátított, modern zenei nyelvvel szinkronizálja.

Egy évvel később, 1906-ban kezdett Bartók, Kodály Zoltánnal együtt népdalokat gyűjteni, és ekkor döbbent rá tévedésére, hogy az ebben a műben található elemek nem az ún. parasztzenéből, hanem a népies műdalokból származnak.

Az öt tételből álló szvit mesterien felépített első tétele az egész darab előlegezett összegzése.

Alaphangulata a csárdás – hol hetyke, hol búsongó – magyaros világa. A második tétel személyes hangú vallomás, amelyben a szenvedély heves kitörései természeti képekkel, pásztori hangulatokkal váltakoznak. A harmadik tétel scherzo: ez áll legközelebb a későbbi alkotások démoni hangjához. A negyedik tétel közjáték, anyagában megismétlődik a mű alapgondolata. A finálé, akárcsak az első tétel: összefoglal. Alapeleme ennek is a magyaros tánc, keretében újra felélednek a szvit különféle dallamai. A mű befejezése azonos az első tételével.

Az I. szvitet Bécsben mutatták be 1905-ben.

A II. szvit keletkezésének ideje 1905–1907 (Op. 4, Sz. 34, BB 40).

Az első három tételt feltehetően 1905-ben írta a komponista, Bartók Béla, a következő évben pedig első népdalgyűjtő útjára indult. Ennek az élménynek nyomai a szvit negyedik tételén már megmutatkoznak: első ízben él Bartók pentaton fordulatú témával. Ennek ellenére a mű még magán viseli a verbunkos-irodalom és Richard Strauss nagy koncepciójú szimfonikus művészetének kettős hatását. A szvit zenéjében még erős a klasszikus-romantikus örökségből sarjazó dúr-moll tonalitás, bár a második tétel (scherzo) már csak alaphangjával utal erre. Figyelemreméltó e tétel ritmikája, őserejű lendülete, valamint a középrészben alkalmazott, Bachra hajazó fúga. A lassú harmadik tétel érdekes parlando-dallamossága részben a hallgató-nótákra, részben a későbbi Bartók sajátos hangjára utal. A zárótétel, népzenei inspirációja ellenére klasszikus szonátaforma keretein belül íródott.

A művet eredeti formájában 1909-ben Budapesten mutatták be. A későbbiek során Bartók többször is átdolgozta.