Zónakövi Matyi szüleivel szörnyű dolog történik: éppen az Eiffel-torony tetejéről gyönyörködnek a kilátásban, amikor elragadja őket a vihar. Sosem kerülnek elő, s a fiukat Mágus Márkus, a híres bűvész fogadja örökbe. Matyi szülei sem voltak éppen óriások, de a fiú még náluk is sokkal apróbb: alig öt centiméter, pont akkora, hogy elfér egy gyufásdobozban. Amilyen kicsi, olyan nagy tervet forgat a fejében: cirkuszi artista szeretne lenni! De vajon miféle mutatvány való egy ilyen aprócska fiúnak? Hiszen a közönség észre sem veszi, ha a porondra lép! Szerencsére Márkusnak remek ötlete támad: közös számot adnak elő, és ez olyan sikeres, hogy Matyi egy csapásra világhírű lesz. A siker azonban nemcsak a rajongókat, hanem a bűnözőket is vonzza. Az Emberkét ugyanis könnyű elrabolni, ­ megtalálni viszont annál nehezebb!

Olvass bele!
Részlet a regényből:

Első találkozásom az Emberkével ? Zónakő meg a zónaköviek ? Matyi szülei kivándorolnak ? Wu-Fu és Csin-Csin ? Születési helye: Stockholm ? Akiket elfújt a szél az Eiffel-toronyról ? Két kínai varkocs temetése ? Mágus Márkus professzor szép szónoklatot tart

Emberkének hívták, és gyufaskatulyában szokott aludni. Igazából Zónakövi Mátyás volt a neve. De ezt kevesen tudták. Én se tudnám, ha ő maga el nem mondta volna. Ha nem tévedek, Londonban mondta el. A Garland Hotelban. Méghozzá abban a reggelizőteremben, ahol tarka madárkalitkák függnek a mennyezeten. Azt a csivitelést! Saját szavát alig értette az ember.
Vagy Rómában történt? A Hotel Ambassadoréban, a Via Venetón? Vagy a Hotel Excelsior éttermében, Amszterdamban? Tartok tőle, hogy gyengül az emlékezőtehetségem. Kár. Néha olyan a fejem, mint egy játékpolc, amelyen senki se csinál rendet.
Egy dolog biztos: Matyi szülei meg a nagyszülei meg az ükszülei, de még az ük-ük-ükszülei is mind a Morva-erdőből származtak, onnan, ahol a legerdősebb. Van ott egy magas hegy, meg van egy kicsi falu, és mind a kettőt Zónakőnek hívják. Óvatosságból megnéztem az én régi jó lexikonomat. Abban világosan és érthetően meg van írva:
ZÓNAKŐ. Morva kisközség. Lélekszám: 412. Parányi emberek. Legnagyobb testmagasság: 51 centiméter (oka ismeretlen). Híres a tornaegylete (Zónakövi T. K., alapítva 1872-ben), valamint a községről elnevezett „Zónapörkölt” (lásd a negyedik kötetben: „Egytálételek” alatt). Családi név általánosan, évszázadok óta: Zónakövi. (Ajánlott irodalom: „Zónakő és a zónaköviek”, írta: Majoros Özséb plébános, 1908, a szerző saját kiadása. Elfogyott.)

Majd azt mondjátok: furcsa egy falu. De nem tehetek róla. Amit az én régi lexikonom ír, az majdnem mindig igaz.

Matyi szülei esztendős házas korukban elhatározták, hogy szerencsét próbálnak. Amilyen pirinyók voltak, olyan nagy terveket forgattak a fejükben. És mert Zónakő kisközség a Morva-erdőben igen kicsi volt a terveikhez és a vágyaikhoz mérten, hát fogták a cuccot, azaz a cuccocskát, s nekivágtak a nagyvilágnak.
Akárhol jártak, roppantul megbámulták őket. A nép eltátotta a száját, alig tudta megint becsukni. Mert igaz, hogy Matyi édesanyja bájos fiatalasszony, édesapja meg pompás fekete bajuszos úr volt, mégsem voltak nagyobbak két ötéves gyereknél. Nem csoda, hogy mindenki csodálkozott!
Mit terveztek? Mivel olyan jól tornázott mind a kettő, akrobaták akartak lenni. És csakugyan, miután Zegernyei úrnak, a Csillag Cirkusz igazgatójának nyújtón és gyűrűn bemutatták a tudományukat, az lelkesen összeverte fehér glaszékesztyűs kezét, s így kiáltott fel:
- Bravó, hüvelykmatyik! Szerződtetlek benneteket!
Ez Koppenhágában történt. A Tivoliban. Egy délelőtt. Egy olyan cirkuszsátorban, amelyet négy óriási rúd tartott. És Matyi akkor még a világon se volt.
Hanem a szülők hiába voltak Zónakövön előtornászok, még sokat kellett tanulniuk, keményen gyakorolniuk. Csak egy negyedév múlva állhattak be a Bambusz Család nevű kínai akrobatacsoportba, mely tulajdonképpen nem volt igazi család. Igazi kínai pedig egyáltalán nem. Az a tizenkét befont varkocs, ami tizenkettőjük fejéről lecsüngött, olyan valódi volt, akár a hamis pénz. Mint artisták azonban a legjobbak közé tartoztak, nem lépett fel soha cirkuszban náluk ügyesebb zsonglőr meg akrobata.
Törékeny tányérokat és csészéket egyensúlyoztak vékony, hajladozó sárga bambuszbotok hegyén, olyan tüneményesen, hogy a nézőnek elállt a lélegzete. A legnagyobb és legizmosabb kínaiak karvastagságú, sima bambuszrudakat emeltek a magasba, a kisebbek úgy másztak fel rajtuk, mint a mókusok, aztán odafenn a magasban kézállást mutattak be, s tompa dobpergés közepette fejre álltak. De még szaltóztak is, tízméteres magasságban a porond fölött! Úgy bukfenceztek a levegőben, mintha gyerekjáték volna az ilyesmi, azzal máris két lábbal álltak megint az ingó-bingó bambuszok csúcsán, és mosolyogva integettek le a nézőseregnek. A zenekar háromszoros tust húzott, az emberek meg addig tapsoltak, amíg vörösre nem dagadt a tenyerük!
Matyi szüleit most a plakátokon és a műsorfüzetekben Wu-Funak és Csin-Csinnek hívták, s hamis varkocsot viseltek meg tarka hímzésű kimonót, ropogós selyemből. Utazgattak az összecsomagolt cirkuszsátorral, az elefántokkal és vadállatokkal, a tűznyelőkkel, bohócokkal és trapézművészekkel, az arabs paripákkal, lovászfiúkkal, idomárokkal, balett-táncosnőkkel, gépészekkel, zenészekkel és Zegernyei igazgató úrral egyik nagyvárosból a másikba, sikerük volt, pénzt kerestek, és naponta legalább hússzor örültek annak, hogy nincsenek már Zónakövön.
Matyi Stockholmban született. Olyan borzasztóan picike volt, hogy a nővérke hajszál híján a kiöntőbe löttyintette a fürdetővízzel együtt. Matyi szerencsére ordított, mint akit nyúznak, így hát ez egyszer nem történt semmi baj. A doktor hosszasan szemlélte, nagyítóüvegen keresztül, mosolygott, és végül azt mondta:
- Milyen ügyes, egészséges kisfiú! Gratulálok!
Matyi hatéves korában elvesztette a szüleit. Ez Párizsban történt, nagyon hirtelen és váratlanul. Az Eiffel-toronyra mentek fel a szülők, megcsodálni a szép kilátást. De alig léptek ki a legfelső teraszra, amikor vihar kerekedett, felkapta őket a levegőbe, és egy pillanat alatt elsodorta magával!
A többi látogató nagyobb termetű volt, meg tudott kapaszkodni a mellvéd rácsában.
De Wu-Funak és Csin-Csinnek vége volt. Annyit még láttak az emberek, hogy szorosan fogták egymás kezét. Aztán eltűntek a szemhatáron.

Erich Kästner (Drezda, 1899. február 23. – München, 1974. július 29.) német költő, író, forgatókönyvíró. 
Az 1920-as években kibontakozó polgári humanizmus költője és írója, annak az új stílusiránynak a követője, amely felváltva az expresszionizmusvilágmegváltó extravaganciáját, az új tárgyilagosság (=Neue Sachlichkeit) képviselője. Hol rezignáltan, hol harcosan, de alapvetően mindig optimista moralistaként küzd az emberiség megjavításáért. Kissé talán méltatlanul is, de a világ elsősorban értékes, humoros gyermek- és ifjúsági regényeit ismeri, jelenleg a magyar irodalmi közvélekedésben is mint ifjúsági író szerepel.

Emil Erich Kästner (German: [ˈʔeːʁɪç ˈkɛstnɐ]; 23 February 1899 – 29 July 1974) was a German author, poet, screenwriter and satirist, known primarily for his humorous, socially astute poems and for children's books including Emil and the Detectives. He received the international Hans Christian Andersen Medal in 1960 for his autobiography Als ich ein kleiner Junge war.^[1][2] He was nominated for the Nobel Prize in Literature four times.