Az 1956-ban írt, máig alapműnek számító drámaelméleti könyvében Peter Szondi a 19. század végi dráma válságát és azokat a kitörési kísérleteket elemzi, amelyek e válság leküzdésének különböző lehetőségeit célozzák.

Fő esztétikai szempontja a dráma epizálódásának jelensége, az a folymaat, amelynek során a drámai alany drámai tárggyá válik. Ezt a termékeny szempontot vezeti végig századunk drámatörténetéből Ibsentől, Csehovtól kiindulva, Strindbergen, Hauptmannon, Pirandellón és másokon keresztül Piscatorig, Brechtig, O'Neillig, WQilderig, Millerig.